Karácsony. A panamai karácsonyt senki se úgy képzelje el, hogy egy kicsit is hasonlít arra, amit mi, Magyarországon csinálunk. Már hetek óta tömve voltak a boltok, nem jártak a taxik, a buszok, mert mindenki karácsonyi ajándékot vásárolt. Itt sem telhet a Karácsony a jól megszokott Reszkessetek betörök nélkül, de az már 2-3 héttel ezelött lement. Az ajándékozás családfüggö, az én családomban rajtam kívül senki nem ajándékozott, így én sem kaptam semmit. Aki ajándékot vesz, az nagyon sok pénzt beleöl, például a legújabb iPad-ot, vagy nintendo-t, vagy hasonló apróságokat vesz. A német lányokkal beszélgettünk arról, hogy mi is hiányzik nekünk a Karácsonyból. Hamar rájöttünk: a szeretet. A szeretet ünnepe itt nem a szeretetröl, hanem a minél drágább ajándékokról szól.

December 24.: A boltok nyitva vannak, mi egész estig bevásároltunk, mert Karácsonykor nem lehet használt ruhában megjelenni... Az utcák tömve vannak, mint felvonuláskor, de az autók járnak, nem a felvonulók. Állandó tüzijáték durrogás. Mindenhonnan folklór zene folyik a karácsonyi zenék helyett. Mindenki az utolsó ajándékokat veszi meg, a boltban minimum fél órát kell sorban állni a kasszához, akik mellesleg nagyon gyorsan dolgoznak. Este 7-8 fele hazaértünk, hogy elfogyasszuk a vacsorát. Tüzijáték még mindig. Az egyik jól célzott bomba sikeresen eltalálta a vezetéket, és elment az áram. Na tök jó. Karácsony hó nélkül, ajándék nélkül, szeretet nélkül, karácsonyi zene nélkül és áram nélkül. Szóval a zseblámpás szenteste után elmentünk 11 körül az egyik rokonhoz. Ott voltunk 3/4 3 ig. Itt erröl szól a Karácsony, hogy buliznak, tüzijátékoznak.

Akkor most leírnám az egyik legnagyobb kalandomat (persze csak a tehénfejés után:D ):

December 26.: Elvittek a fincába, amit nem nagyon tudok körülírni magyarul, talán hétvégi háznak nevezném, a semmi közepén minden dombon/hegyen 1-1 ház van. Már az odavezetö úton azzal ijesztgettek, hogy húúú mennyire fog fájni a ábam holnap...

Ugyanmár! Gondolam csak ök nincsenek hozzászokva a sétához. Kb. 1 órányi útra van a háztól, ott a semmi közepén egy saras úton megálltunk. Már elötte így magamban megjegyeztem, hogy a szülökön gumicsizma van, mondom én a kis tornacipömben, nem lesz itt gond. Mint kiderült azért álltunk itt meg, mert a kocsi nem tud tovább menni (mellesleg megjegyzem, terepjáróról van szó). 5 kerek perc után térdig sáros voltam, az esö is esett, a csúszós talpú tornacipömben pedig a korcsolyapályán éreztem magam. Természetesen Viki volt az elsö aki seggreült. Nem is én lennék, ugye Anya??:) Fel, és le, fel, és le. Valahogy így tudnám körülírni az utat. 3 órányi gyaloglás után odaértünk ehhez a fából összetákolt házikóhoz. Ott körülbelül 1-1.5 órát töltöttünk, hogy kipihenjük magunkat, és megszáradjunk. Már most -2 órával érkezés után- érzem, hogy megfáztam...

A visszaút valamivel kényelmesebb volt, lóháton. Persze Viki megint megmutatta ki is valójában. Megnyugtattam öket, hogy igen, tudom mi az a ló, söt ültem is rajta már. Na és akkor, amikor a profik nyugalmával intettem, hogy ugyanmár fel tudok rá ülni egyedül is, nem kell segitség, akkorát ugrottam, hogy azzal a lendülettel átestem a ló túlsó oldalára. Mindenki nevetésben tört ki, velük együtt én is, a sárban ülve. Szegény paci. Végül a második próbálkozás -kisebb lendülettel- sikerült. Sajnálom, hogy video nem készült. Így sokkal gyorsabb volt, és esernyövel a lovon mentünk vissza a kocsihoz:)

Szóval elég nagy élmény volt, amit sajnálok, hogy a citromsárga zoknim barna lett :)

Szörén is megülhettem az egyik lovat -amelyikre elsöre sikerült felülnöm-, és nagy élmény volt, de az esést sokáig nem felejtem el, és a fenekemen kialakult lila folt sem:)

chao!