Halihó mindenkinek:)

Ne haragudjatok, hogy egy kicsit eltüntem, de, hogy kárpótoljalak benneteket, most egy ujabb jelentéssel jövök:)

Semana Santa, azaz húsvét. Itt a húsvétot a családok fele a strandon, a másik fele a templomban tölti.

Csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. 4 nap szünet az iskolában, ilyenkor mindenki elutazik, aki teheti. Mi a kolumbiai határhoz mentünk. Kolumbia elég veszélyes, Panamából  nem vezet oda út, a leggyorsabban hajóval, 4-5 nap alatt lehet odajutni. Es egy veszélyesnek mondott provincia, ami csak azért van, mert határos Kolumbiával.  Az odaúton a rendörök kétszer ellenörizték az útleveleket, néztek bele a táskákba, és beszélgettek el velünk. Nagy a rend, a fegyelem. Ide nem lehet csak úgy túristaként menni, ezért elvileg egy családi marhapartyra mentünk. Állítólag. Darien a legdélebbi része Panamának, ezért ez a legmelegebb is. A nappalok forróak, az éjszakák hidegek.

Az utazás nagyon panamaian indult, 7 óra késéssel indultunk, este 10-kor, hajnali 4-re értünk oda. A kisbusz, amivel mentünk, egy full-komfortos kisbusz volt. Kicsi, székek nélkül, és sok emberrel.

Reggel (3 óra alvás után) kelés, és bár fáradtan, de már indultunk is, hogy a forróságban lehütsük magunkat. A gond csak az volt, hogy Húsvét pénteken senki sem hagyja el a házat, nem iszik alkoholt, nem vetközik fürdöruhára. Itt a Húsvétot így tisztelik meg. Ehelyett elmentünk egy bingo partyra, ahol bizony ittak az emberek, a fönyeremény is alkohol volt. A fekete város, ahova mentünk. Fekete város, mert feketék lakják. Ez egy elég veszélyes környék, egyedül nem nagyon szabad lézengeni. Az utcák tele voltak rendörökkel, vigyáztak a rendre.

Másnap ellátogattunk egy indián faluba. Ök teljesen elszigetelten élnek, se autó, se út. A faluba csak csónakkal lehet odajutni. Ezeket a csónakokat úgy csinálják, hogy egy fatörzs belsejét kimarják, és kész a csónak. Már mesziröl nagyon biztonságosnak néz ki, föleg, hogy ha 20 ember súlya nyomja a csónakot a vízbe, közel befolyik a víz. Az út hosszú, félelmetes, és dölöngélös. A végén hányingerrel, de épen szállunk ki, és indulunk az indián faluba. Itt nincs supermarket, csak egy iskola 2 osztályteremmel. A házak magasra vannak építve, mert az ö kultúrájukban az állatok nem léphetnek be a házba. Ezért egy állványzatra építik az egyszobás kis lakásaikat.

Live show-ban megnézhettük, és kipróbálhattuk a rizspucolást. Ezután mindenki úgy döntött, hogy inkább megvesszük a boltban. Nagyon nehéz munka, fárasztó, és csak a nök csinálják. Itt a nö cipeli a terhet, a gyereket, és a férfi csak kísér (elvégre ö a ház ura).

Az indiánok híresek a testfestésröl. Ha már ott voltunk mi is szerettünk volna beszerezni egyet. A festék a jagua nevü gyümölcsböl származik, ami persze senkinek sem volt. Végigjártuk az egész "lakótelepet". Aztán eldöntöttük, hogy akkor mi beszerezzük. Ez a festék egyébként teljesen természetes, és tartóssága a hennával egyetemben 1 hónap.

 Ezután, és egy újabb hajókázás után (amikorra pont elmúlt a hányinger) egy matanza-ra voltunk hivatalosak, ami egy disznóvágás féle esemény, csak itt tehenet vágnak helyette. Typico zene, mindenki táncol, iszik, és a finom húst eszi.

Másnap  egy folyóhoz mentünk fürdeni. Nagyon meleg volt. A hely egy az egyben a Rám-szakadékra emlékeztetett. A folyó mondjuk nagyobb volt. Kis lépcsök alkották, így jött a nagyon okos ötletem, hogy sétáljunk a folyóban. Nyilván gyorsabb, mint a parton, a dzsungelben keresni az utat. Ketten voltunk bátrak. Arra mondjuk nem gondoltunk, hogy ezek a kis lépcsök algásak. 3m után estem el ÉN elöször, telefonnal kamerával, az irataimmal, és a pénzemmel:) Szerencsére semmi sem ázott el (annyira), és hirtelen nevetésben törti ki a dzsungel, és a benne harcoló csapat. Laura annyira nevetett mellettem, hogy ö is utánamesett:) Fürödtünk, utána lovagoltunk, és indultunk haza. Nagyon hosszú volt az út, és a hétvége is.

Összegzésképpen gazdagabb lettem 185 szúnyogcsípéssel (igen, 185), ami borzasztó, mert aludni sem hagy... Láttam majmokat a természetben, ami nagyon más, mint a zoo-ban megismertem egy új kultúrát, és rájöttem, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy nem kell így élnünk.

Adiós!