Hey-ho!

Eddig csak a jó élményeimröl írtam, mert rossz élményem nem nagyon volt. Talán egy, de arról nem írtam, nem is nagyon szeretném feszegetni. Most szeretném leírni mi történt velem 15-én, ami egy életre belém vésődött, és valószínűleg soha nem fogom elfelejteni. Már negyedszerre kezdtem el írni a bejegyzést, de mindig elakadok, nem tudom hogy írjam, össze-vissza kavarognak az érzések. Könnyes szemmel ülök a monitor előtt, furcsa csomó van a torkomban, mégis úgy érzem erős vagyok.. Először is szeretném leszögezni, hogy jól vagyunk, de a lelki sebek azok egyenlőre nem gyógyulnak, és talán örökre velem maradnak. Most szeretnék magamból mindent kiírni a legapróbb részletekig, mert ettől megkönnyebbülök... Bár az ilyen pillanatokban az embernek a család mellett lenne a helye, erre most nincs lehetőség, és bár szükség lenne, de szerencsére itt is van kivel beszéljek róla, van, aki megöleljen, ha arra van szükségem.

Január 9-én lesz egy családi nap ahol elő kell adnunk valamit. Ott lesz az összes cserediák a családjaikkal, az önkéntesek. Szóval több száz ember. Erre gyakoroltunk szerdán mert elég közel van már az a bizonyos nap, és ez volt az első táncóránk. Elég sokáig ment a próba, 3-tól 6-ig, mindenki ki volt már fáradva és száradva. Fél 7 köröl átmentünk a boltba, ami Emerita boltja (a német lány fogadó anyja, az én önkéntesem), ott van a házuk mellett, csak van közte egy üres telek. Azért mentünk, hogy felváltsuk Laura (a német cserediák) 20 dollárosát... Szóval Laura vett egy kólát, ott álltam a pult mellett egy 4 éves kisfiúval, háttal az ajtónak, tehát nem láthattam ki jön be. Laura velem szemben állt egy másfél éves kislánnyal a karján. És ekkor következett életem talán leghosszabb másfél/két perce:

Egyszer csak azt vettem észre hogy a kínai (itt mindenhol kínai az eladó, és csak Chino-nak hívják őket – nesze neked diszkrimináció…) térdel a földön, és a keze a tarkóján van. Nem vágtam le, hogy mi van, csak álltam tovább, biztos csak keres valamit a földön, és abban a pillanatban a másik oldalamon hallottam a fegyver kattanását, amikor beélesítik... Na akkor ugrott be: “BASSZUS, EZEK KIRABOLJÁK A BOLTOT…”
Ezután vettem észre, hogy van egy harmadik is, aki már üríti is ki a kasszát... Az az egy volt maszkban, a többiek arcát nem láttam szerencsére, de tudom, hogy a keze elég sötét volt, és fekete sapkát viseltek. A maszk egy krémszínű műanyag zsákból volt, ami egy rizses zsákból volt kivágva... Mind a hárman fegyverrel voltak, rajtuk kívül 3-an voltunk vásárlók meg a 2 gyerek meg a 2 kínai eladó.

A pasas mellettem az oldalamhoz fogta a fegyvert, és mondta, hogy “telefono, telefono”...
Oda is adtam volna neki, de azt hittem nincs nálam... Egy olyan térdgatyában voltam, amit szinte sohasem veszek fel, most volt rajtam elöször mióta itt vagyok.  Az a különlegessége, hogy van rajta egy plusz zseb, a térdénél. Ha véletlen rajtam van ez nadrág, sem használom azt a zsebet… Most valamiért oda tettem a telefonom. Szerencsére... Abban a zsebben nem látszott, hogy ott lenne valami... Erre, miszerint ott volt a telefonom előbb rájöttem mint mielőtt kimentek volna a boltból Inkább bele sem gondolok mi lett volna, ha végigtapogat, és megtalálja...
A kedves hölgy akinek egy olcsó pink blackberry utánzata volt mondta nekik, hogy “nem akarom odaadni a telefonom…” Aztán odaadta, miután a pali elkezdett hadonászni a fegyverrel… Végül mindenkinek elvették a telefonját, kivéve engem. Laura-nak a legolcsóbb párezer forintos Samsung-ja volt, nem vesztett sokat, de azért a lelki sokk nagyobb, minthogy ezen gondolkozzunk… A kasszában 200 dollár volt, ami nem mondható NAGY zsákmánynak. Laura a telefonja miatt nem aggódott, annak örültünk, hogy mindenki szerencsésen, épségben megúszta. Amikor az akció közben Laura szemébe néztem, láttam, hogy könnyekben áll, csak úgy mint az enyém, de kitartottunk, erősnek mutattuk magunkat, és  csak akkor törtünk össze, amikor kimentek a boltból. Remegtünk. Remegtünk, mint a kocsonya, nyilván nem mindennapi dolog egy fegyveres boltrablás részesének lenni.

Utána azonnal hívta a chino a rendőrséget, mi kicsit a boltban maradtunk, mert nem láttam merre mentek, egyszer csak eltűntek. Azt sem tudom honnan jöttek, csak annyit tudok, hogy gyalog voltak, és gyalog is mentek el. Idén ez volt a harmadik rablásuk ebben a boltban, de a másikat ami 500 m-re van innen, egy kicsit forgalmasabb út mellett, 11x rabolták már ki. A rablókat mindenki ismeri, a nevüket is tudom, ne értem a rendőrség miért nem kapja el őket…

Emerita megnyugtatásképpen azt közölte, hogy ez decemberben normális, mert itt a Karácsony senkinek nincs pénze, és azt is hozzátette, hogy legutóbb, amikor a Chino - a mi esetünkhöz hasonlóan - megpróbálta becsukni a rácsot amikor látta hogy közelednek, annyira bepöccentek, hogy megpróbálták lelőni, de csak súrolta a fejét... áhá! Most már értjük miért nincs oldalt haja abban a kis foltban...

Pénteki update: A rendőrség megtalálta a fegyvert egy kedves barátunk háza mögött –félreértés ne essék, nem a kedves barát volt a rabló, az ö gyereke volt velünk a boltban – golyóval, és beélesítve.

Szóval most jól vagyok, az eset után 2 napig nem aludtam sokat, kicsit óvatosabban közlekedek azóta az utcán, és "a rossz tapasztalat is tapasztalat" alapon úgy fogom fel, hogy ennek valamiért meg kellett történnie... Bevallom, amikor a 2 német lányról hallottam, akik bementek fotózni a gettóba, és kirabolták őket, kicsit aggódtam, bár mi nem járunk tiltott helyekre. Ők odamentek... Először, és utoljára. Mi vagyunk a második "szerencsés" páros. Rosszkor voltunk rossz helyen... Úgy gondolom, talán ez lesz az a felfogás, ami hamar feledteti majd ezt a szörnyűséget...

 Adios!